Nincs mese: ölni is meg kell tanítanunk az okosautókat

2020 valahogy úgy lebeg a szemünk előtt, mint az előző évezred végén egyre közeledő 2000-es, mágikus év. Valami történni fog akkor, új korszak kezdődik, esetleg összeomlik néhány létfontosságú informatikai, elektronikai vívmány, megbolondul az összes számítógép, lezuhannak a repülők, felrobbannak az atomreaktorok... Ma már persze legfeljebb jóízű mosollyal legyintünk az Y2K problémaként emlegetett felvetésekre, de nem volt azért a világ ennyire nyugodt azokban az utolsó '90-es években.

Ehhez képest viszonylag nyugodtan várja a világ, hogy a mérnökök végre finomhangolják a vezetési segédletek már ma is bőséges kínálatát, és bár az autónk kormányánál ülve, ám karba tett kézzel, esetleg kávét iszogatva, a napi sajtót böngészve jussunk el a munkahelyünkre. Pedig ha alaposabban belegondolnánk, bőven akad okunk az aggodalomra, ugyanis az önvezető autók elterjedéséhez nem feltétlenül technológiai akadályokat kell leküzdeni. Ha a jogi dilemmákon is túljutnak majd a szakemberek, még mindig ott maradnak a filozófiai, morális kétségek. Leegyszerűsítve a témakört: vészhelyzet esetén engem öljön meg az autóm, vagy egy busznyi gyerek boruljon inkább árokba?

Ezzel foglalkozik most az MIT csapatától az Oxford University kutatócsoportjáig megannyi mértékadó tudóscsapat, ugyanis a kérdés sokkal bonyolultabb annál, amilyen egyszerű döntésnek tűnik.

A szabadságnak ára van

Eleinte kevésbé komplex helyzettel kell az okosautók viselkedését programozóknak, illetve az erre vonatkozó döntések meghozóinak megbirkózniuk. Amíg ugyanis vegyesen közlekednek majd robotpilóta és emberi sofőr által irányított autók, alighanem a mesterséges irányítás a saját járműben utazók életének védelmét fogja prioritásnak tekinteni. Az autónak úgy kell közlekednie, hogy ne okozzon kárt senkiben, de főleg a saját utasaiban.

Ott válik nyomasztóan nehézzé az előzetes parancsdefiniálás, amikor már minden jármű, legalábbis azok többsége hálózatba lesz kötve. Ilyenkor ugyanis minden döntést rendszerek hoznak, kiiktatva az emberi tényezőt. Ekkor pedig máris olyan kérdésekkel szembesülünk, hogy kinek az élete értékesebb: az idősé, vagy a fiatalé, a nőké, vagy a férfiaké, a várandós anyáé, vagy a Nobel-díjas kutatóé? Halálos balesetek napjainkban is történnek sajnos a világban, ám most még ráfoghatjuk a véletlenre, az emberi tényezőre, a környezeti hatásokra azt, amit a jövőben többé-kevésbé az előzetes programozáson lehet majd utólag számon kérni.

Az emberi tényező kiiktatása azt is jelenti, hogy lehetetlen lesz önfeláldozó módon bevállalni esetleg egy nagyobb sérülést, megmentve ezzel mások testi épségét, akár életét. Komoly esély van rá, hogy a hősiességet, udvariasságot, az áldozatvállalást is kiprogramozza majd az életünkből, legalábbis a közlekedésünkből az okosvilág térnyerése.

Döntsön a nép, vagy döntsön a gép?

Mindezt sokféle módon lehet valamelyest ellensúlyozni. Az egyik legreálisabb irány az emberi gondolkodást minél jobban leképező szoftverek megalkotása. A mesterséges intelligencia jól hangzó kifejezés, ám nem biztos, hogy tényleg minden arcát ismerjük ennek a ma még megfoghatatlan valaminek. Miután Stephen Hawking és Elon Musk más géniuszokkal együtt szinte kórusban inti a globális társadalmat az AI (Artificial Intelligence, érdemes megjegyezni) térnyerésétől, jobb lenne, ha 2020-ban még csak az elektromos autózás új korszakáról beszélhetnénk. Nem sietünk sehová azzal az autonóm autózással, s remélhetőleg az utánunk jövő generációk képesek lesznek hozzátenni valami olyasmit a mai szakemberek tudásához, ami kihúzza a dolog méregfogát.