El kell felejteni az acélipart, mint nagy munkaadó szektort?

Már az 1400-as években is komolyabban foglalkoztak vasmegmunkálással a nem is olyan messzi Donawitzban. A pár ezres osztrák városka később a Habsburg Birodalom egyik acélgyártó központjává fejlődött, ipari tapasztalatnak tehát aligha vannak híján a helyiek. Viszont még így is újdonság lehet nekik a Voestalpine most nyíló, évi félmillió tonna acélsodronyt termelő üzeme, mely mindössze tizennégy alkalmazottnak ad munkát.

Összehasonlításképp: ha a Voestalpine az 1960-as években szeretett volna felhúzni egy hasonló kapacitású gyárat az akkori technológiával, a telephelyen nagyjából ezren dolgoznának. Az, hogy 2017-ben azonos eredmény érhető el mindössze 14 alkalmazottal, többek között a hétszáz méternyi, teljesen automatizált gyártósornak köszönhető, melynek zajszintje olyan alacsony, hogy még a normál hangerejű beszélgetés is lehetséges a csarnokban- írja a Bloomberg.

Az automatizálás nagyon erős mezőnyben juttatta piaci előnyhöz a Voestalpinet: a menedzsment felismerte, hogy az óriási, globális acélgyártókkal és a kínai dömpinggel nem tudja felvenni a versenyt, helyette inkább szűkebb termékkörre specializálódott, és radikális változtatást tett a gyártási folyamatban. A stratégia úgy látszik, bejött, hiszen a cég már egy újabb csúcstechnológiájú, repülőgépalkatrészeket gyártó üzem felépítését tervezi, az acélüzemtől alig félórányira.

„El kell felejteni az acélipart, mint nagy munkaadó szektort” – mondta Wolfgang Eder, a cég első embere. Szavait dinamikus trendek támasztják alá: míg Európában húsz évvel korábban egy tonna acél előállítása 700 munkaórába került, ma már 250 óra is elég hozzá. Hasonló folyamat zajlik a munkaerő-szükséglet terén is, 2008 és 2015 között 84 ezer állás szűnt meg az európai acéliparban, ráadásul várhatóan a következő évtizedben a jelenlegi 320 ezer pozíció közül is eltűnhet minden ötödik.

A donawitzi acélüzem - hány dolgozót lát a képen?

De hogyan fér össze a politikában folyton hangoztatott munkahelyteremtés a nem csak kékgalléros munkahelyeket kiváltó automatizálással? Tömören: szinte sehogy. Bár a munkaerőpiac mindennapjaiban még nem érezhető ennek feszültsége, a francia kormány például már most azt fontolgatja, államosítja az acélgyárakhoz hasonló, foglalkoztatás szempontjából stratégiai fontosságú üzemeket, hogy azokat kevésbé nyereségesen, de legalább az ottani állásokat megmentve működtesse. Hasonló tervek tömegére lenne szükség, hogy a munkahelyteremtéssel kampányoló politikusok (lásd Donald Trumpnak a szénipar felpörgetésére vonatkozó ígéretét) a jövőben tartani tudják a munkaerőpiaci egyensúlyt.

Bár vannak elképzelések az automatizálás utáni társadalmi problémák megoldására (ilyen a feltétel nélküli alapjövedelem vagy a robotadó), a legnagyobb kihívást várhatóan az átmeneti időszak jelenti majd, mivel a vállalatok aligha haboznak kihasználni a bérköltségek csökkentését lehetővé tévő gépesítés előnyeit, legyen szó sofőrökről, irodai, egészségügyi vagy épp mezőgazdasági dolgozókról. Az érintettek köre nem kicsi, egyes felmérések szerint az USA összes munkahelyének 47 százalékát veszélyeztetik a robotok és algoritmusok – nagyon valószínű, hogy ez az arány nem sokban különbözik más fejlett országok esetében sem.

Ugyanakkor a társadalmi-szociális forradalomról való átfogó, tömeges kommunikáció a politikusoknak saját, jól felfogott érdekéből nem kívánatos. A világos beszédet a munkavállalói érdekképviseletek sürgethetnék, hiszen a német üzleti lap, a Förderland szerint az a recept, hogy célirányzott állami támogatásokkal hozunk létre új munkahelyeket a kevésbé képzett dolgozók számára, egyre kevésbé fog működni.

Pozitívum az automatizálás szinte fenyegető trendjében is van, hiszen ahogy az osztrák acélüzem igazgatója, Wolfgang Eder mondta, az azt túlélő állások igazán vonzók lesznek. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ezek megszerzéséhez a képzésen keresztül vezet az út, vagyis a kormányoknak az acélipari üzemek államosítása helyett az oktatás fejlesztésével kellene foglalkozni.