Lukács Pál: a tankönyv mellett szerszámot is adjunk a fiatalok kezébe

Lukács Pál a járműipari környezettudatosság élharcosa

– Hogyan került a járműipar világába, s miként lett Önből oktató?
– Ceglédről származom, az újszászi autóforgalmi szakközépiskola bejáró tanulója voltam. Sosem volt autója a családunknak, ez valahogy még inkább növelte bennem a kíváncsiságot a járművek iránt. Elég fiatalon elköteleződtem a közlekedés irányába, ebben jelentős szerepe volt az osztályfőnököm példájának is. Azt terveztem, hogy a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán (a mai Széchenyi István Egyetem jogelődje) fogok tanulni, de közbeszólt az élet. Egy országos tanulmányi versenyen (OSZTV) elért második helyezésem és a tanulmányi eredményem miatt ugyanis maximális pontszámmal gyakorlatilag felvételi nélkül bejuthattam bármelyik felsőoktatási intézménybe, s akkor a Műegyetemet választottam, a járműgépész mérnökképzés mellett döntöttem. Emlékszem, igen sok munkámba került, míg vidékről, nem elit gimnáziumból érkezve felvettem a tempót, de idővel már 4 egész felett volt az átlagom, amire ma is büszke vagyok. A diplomatervemet a gépjárművek újrahasznosításának témájában írtam, hiszen nemcsak az autók, hanem a környezetvédelem iránt is kezdettől elköteleztem magam. 1994-ben bekopogtattam a Műegyetem valaha volt legfiatalabb tanszékvezetőjének ajtaján – akit történetesen Palkovics Lászlónak hívnak, ő ugye jelenleg a felsőoktatási szakállamtitkár. Jó érzékkel felkarolta az általam választott jármű-újrahasznosítási témakört, irányítása mellett, szakmai támogatásával végeztem el a szervezett PhD képzést, majd 1997-ben 4 hónapot töltöttem DAD-ösztöndíjasként Aachenben, egy német kutatóintézetben. Talán sokan emlékeznek az olvasók közül az elhíresült rénszarvastesztre, pontosabban arra, hogy ezen a vizsgálaton megbukott a Mercedes-Benz B-osztály aktuális modellje. Közvetlenül megélhettem, miként keresik a megoldást a problémára, a folyamatba Palkovics professzor és csapata is bekapcsolódott. Nem ez az egyetlen nemzetközi jelentőségű autóipari kihívás, amit magyar közreműködéssel sikerült orvosolni, de ez az egyik általam legismertebb. Hazatérve először a TÜV-nél helyezkedtem el, roncsautókkal foglalkoztam, majd 1999-2005 között a Knorr-Bremse fejlesztőközpontjában dolgoztam. 2003-2005 között a Magyar Gépjárműipari Szövetség (immár MAGE) ügyvezetőjeként is tevékenykedtem. A szakmai vonalat továbbvezetve az Alcufer cégcsoport következett, amelynek jelenleg a fejlesztési és kommunikációs igazgatója vagyok. Itt főként a fehérvárcsurgói shredder üzem kialakítása és fejlesztése a feladatom, emellett a roncsautók kezelésének koordinálásával foglalkozó Car-Rec nonprofit társaság ügyvezetői posztját is betöltöm. A műszaki oktatással hasonlóan vagyok, mint a mesteremnek tekintett Palkovics László: mindig az jelentette a fő vonalat. 2009-ig a BME oktatója voltam, előbb tanársegéd, majd adjunktus. A Mercedes-Benz hazánkba érkezésével felgyorsult a Kecskeméti Főiskola fejlesztésének igénye, ezt a folyamatot tudományos főmunkatársként, majd főiskolai tanárként segítettem. Amikor Ailer Piroskát, az intézmény Járműtechnológia Tanszékének akkori vezetőjét rektornak választották, én vettem át tőle ezt a feladatot.

– A Kecskeméti Főiskola kapcsán szinte azonnal a duális képzés jut az eszünkbe. Milyen érdekességekről tud beszámolni a hazánkban még újnak számító modell bevezetése kapcsán?
– A duális képzésről elsőként az jut eszembe, hogy jó dolog, de nem old meg minden problémát. Azt is fontos látni, hogy magát a koncepciót, illetve annak egyes megvalósításait nem lehet valamennyi intézményben egységesen alkalmazni. Kecskeméten viszonylag gyorsan kellett felkészülni egy új autógyár érkezésére, az ő képzési igényeikre, hiszen mielőbb megfelelően képzett mérnökökre volt szükségük. Ezért egy létező modellt, a németországi, baden-württembergi duális megoldást választottuk a Mercedes-Benz támogatásával, amely ott a Berufsakademie rendszeréből alakult ki, míg mondjuk a győri Széchenyi István Egyetem és az Audi együttműködése hosszabb idő alatt formálódott és fejlődik tovább ma is. Ők ráadásul duális felsőoktatási téren leginkább a mesterképzésre koncentrálnak, így akik Kecskeméten végeznek, nem egy esetben vagy Győrben, vagy Budapesten folytatják a tanulmányaikat. Ez még egyszerűbben kivitelezhető a 2012-es pannonhalmi megállapodás óta, a Járműipari Együttműködési Megállapodás (JEM) célja ugyanis az intézmények közötti nagyobb átjárhatóság, tudásmegosztás biztosítása.

A kecskeméti duális felsőfokú képzés "első fecskéi"

– Hogyan álltak a fiatalok a duális képzéshez? Inkább tartottak a még kialakulatlan rendszertől, vagy szívesen indultak el az új úton?
– Kezdettől sikerült felkelteni az érdeklődést, bár ezért meg is dolgoztunk, például roadshow-k formájában is. Igyekeztünk hangsúlyozni, hogy ez egy gyakorlatorientált képzés, s nem csupán a diákokkal, de a szüleikkel is konzultáltunk, megértettük velük a rendszer előnyeit. Persze nem való mindenkinek a duális képzés. A hallgatók egyik csoportja konkrét elképzelésekkel érkezik az érettségihez, az egyetem, főiskola kapujába, ők jelentik a célcsoportot ebben az esetben. A másik körbe azok tartoznak, akik a felsőoktatást úgy képzelik el, hogy 4-5 évet – vagy többet – átbulizunk, aztán majd lesz valami. Amit ma kecskeméti modellként említünk, valójában egy folyamatos konzultáción alapuló, mind a mai napig formálódó koncepció. A gerinc ugyan kialakult, de ahogy fejlődik az iparág, a képzésnek is fejlődnie kell. Egyre több vállalat kapcsolódik be a képzésbe, a fiatalok hozzáállását pedig jól tükrözi, hogy rendszeresen sokszoros túljelentkezést tapasztalunk ezeknél a képzési helyeknél. Hozzáteszem, nem a semmiből alakult ki ez a modell, a Kecskeméti Főiskolának ugyanis komoly hagyománya van a gyakorlatorientált képzésben. Egyszerűbben fogalmazva: mindig odaengedték a fiatalokat a gépekhez. Amíg mi a Műegyetemen a szakmai alapozó tárgyakhoz tartozó képzés során szinte a közelébe sem mehettünk a különféle berendezésekhez – nehogy elrontsunk valamit, vagy kárt okozzunk, akár magunkban is –, Kecskeméten megfelelő felügyelet mellett a hallgatók maguk dolgozhattak, nemcsak tankönyvet kaptak a kezükbe. Az előbbi szavaimat igazolja, hogy hamarabb készült el a kategóriájában a világ élvonalába tartozó Megaméter nevű jármű, mint hogy beindult volna a duális képzésünk.

A hallgatói csapatok világhírt hoztak az alföldi főiskolának

– Ezek a hallgatói csapatok nyilván jó hatással vannak a gyakorlatorientált képzés kiszélesítésére is.
– Sok múlik az elhivatott tanárokon, de a vállalatokon is. Emellett látható, ahogy minden csapatunk – három gárda is indul ugye a Techtogether versenyen – jelentős népszerűsítési tevékenységet folytat a gólyák között, keresve az elhivatott és tehetséges újoncokat. A mai fiatalokat már nem lehet megszólítani az évtizedekkel ezelőtt működő módszerekkel. Nekem hiába dobogtatja meg a szívemet egy-egy neves professzor pár évtizeddel ezelőtti korszakalkotó tudományos műve, a mostani hallgatókat szinte csak okoskütyükre szabott alkalmazásokkal lehet hatékonyan elérni.

A Járműtechnológia Tanszék épülete Kecskeméten

– Vajon milyen változást hoz a járműiparba, főleg a hazai képzésbe az első alkalommal rendezendő Techtogether verseny?
– Nagyon pozitív népszerűsítő ereje lehet egy ilyen rendezvénynek. A fiatalokhoz, főleg a pályaorientáció felé vezető úton még hatékonyabban elérhet az üzenet, hogy érdemes ilyen képzésre jelentkezni, ezt az irányt választani. Ráadásul kiderülhet, hogy ez a világ nem csak járműépítésről szól, hiszen szükség van gépészmérnökökre, műszaki menedzserekre, gazdasági mérnökökre és egy sor további szakemberre. Az ipar nyilván értékes személyügyi terepként tekint erre az alkalomra, bizonnyal ott fognak járkálni a csapatok között a vállalatok képviselői. Szerintem nem lesz majd egyértelműen „legjobb” csapat, hiszen különböző kategóriájú járművek és eltérő képzettségű csapattagok mérik majd össze általános problémamegoldó készségüket. Ez viszont pont arra mutat rá, ami meggyőződésem szerint a rendezvény fő üzenete is egyben: Magyarországon még mindig nagyon sok a csiszolatlan gyémánt, akik arra várnak, hogy értékes drágakő váljon belőlük. Ehhez persze csiszolni kell még őket, de léteznek, alkotnak, próbálgatják a szárnyaikat. Világosan kell látni, hogy globális gazdasági mértékben nincsenek nyersanyagaink, van viszont termőföldünk, ivóvizünk – egyre nagyobb kincs – és jelenleg inkább a múltjából élő, megújulás alatt lévő oktatási rendszerünk. Úgy gondolom, vissza lehet tornászni magas színvonalra ezt a képzési potenciált, de ezen sokat kell még közösen dolgoznunk.