Palkovics László: nem álom az iparbarát felsőoktatás

Palkovics László

– A 2015. év egyik fő kormányzati üzenete szerint lezárult a felsőoktatás rendszerváltása, ami arra utal, hogy befejeződött egy korszak, új időszak következik. Kérem, bontsa ki bővebben ezt a kijelentést!
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan alakult a magyar felsőoktatás rendszere. Ennek a folyamatnak a végére kell érnünk olyan értelemben, hogy nem lehet állandóan rendszerszintű átalakításokat végrehajtani. A "Fokozatváltás a felsőoktatásban" stratégiánk címe is arra utal, hogy nem nagy reformokra van immár szükség, hanem olyan változtatásokra, amelyek biztosítják a fenntartható működést. Megvizsgáltuk, hogy miként fest a hazai felsőoktatás struktúrája a környező országokhoz viszonyítva, és látható, hogy nincsenek jelentős különbségek Közép-Európa más államainak rendszereihez képest. A részleteket illetően természetesen adódnak eltérések, de a szerkezetet illetően az összes jelentős változás – a bolognai rendszer, s vele a kétszintű képzés bevezetése, a munkaerő-piaci igényekhez való közelítése az oktatásnak, a kutatásnak – lezajlott. Még előttünk álló feladat az előző célok megvalósításához szükséges intézményi háttér létrehozása, amelynek nyomán aktuálisan sok szó esik konkrét egyetemek átalakításáról, amelyek a sajtóvisszhangok ellenére nem túlzottan jelentős módosítások. Ezek a változtatási folyamatok tehát lezárulnak, és el kell kezdeni azokat a feladatokat végrehajtani, amelyek révén ez a rendszer hosszú távon megfelelően működik. Ilyen feladatok egész sorát tartalmazza a felsőoktatási stratégia melléklete: át kell gondolni a finanszírozási struktúra átalakítását, módosítani szükséges a doktoranduszok képzésén, az alapkutatások terén is akad tennivaló, csökkenteni kívánjuk a hallgatói lemorzsolódást.

– Az említett stratégia egyik hívószava az Ön által imént említett fenntarthatóság. Mit kell e gyakran használt kifejezés alatt érteni a felsőoktatás terepén?
– Először is azt jelenti, hogy legyenek hallgatóink, akik el is végzik az adott képzéseket. A kialakított stratégia hosszú ideje elsőként fogalmazott meg olyan célt, hogy hány diplomásra van szüksége Magyarországnak, a társadalmunk, gazdaságunk működtetéséhez. Ez a szám nyilvánvalóan rugalmasan kezelendő, hiszen változhatnak a technológiák, így előfordulhat, hogy később több szakmunkásra, esetleg több mérnökre lesz szükség.

– Ne várjanak tehát olvasóink konkrét számadatot?
– Pontos létszám helyett arányszámot jelöltünk meg. Úgy fogalmaztunk, hogy miután a magyar társadalom a környező világ részeként működik, ennek a világnak a változásait figyelembe véve a teljes népességre vetítve 30-35 százalékos értéket kell megközelítenie a diplomások arányának. Jelenleg 18 százalékon áll ez a mutatónk a teljes lakosságra vetítve, a munkaképes lakosság esetében nagyjából 22 százalék, míg az Európai Unió OECD-vállalása alapján vizsgált 30-34 éves korosztály 34,1 százaléka rendelkezik diplomával. Az EU 40 százalékos arányt vállalt, ezen belül mi a 35 százalékot tűztük ki célként 2020-ig, tehát igen jól állunk a teljesítést illetően. Még Németországban is alacsonyabb ez a mutató, holott ők nálunk magasabb értéket terveztek elérni. Adódik a kérdés: ha 100 ezer lakosra vetítve 35 ezer diplomást szeretnénk látni, akkor ehhez mennyi hallgatót kell beiskolázni? A jelenlegi adatok alapján 50 ezret. Viszont a demográfiai adatok alapján azt látjuk, hogy nagyjából 90 ezer gyerek születik évente. De ha a többségük egyetemre kerül, vajon a többiek el tudják-e látni a szükséges társadalmi, gazdasági feladatokat? Jobb lenne megszüntetni a lemorzsolódást, így elég lenne 35 ezer fiatalt felvenni alapképzésre. A realitás valahol a két érték között van. Mindenképpen támogatni kívánjuk tehát a felvételt nyert hallgatókat abban, hogy el is végezzék a tanulmányaikat, minimalizáljuk a lemorzsolódást. Eddig ezt soha nem írtuk le, most megtettük, s bár idővel felül kell majd vizsgálnunk a cél teljesíthetőségét, de legalább van egy számszerűsített szándék, amiből ki tudunk indulni. A hallgatói létszámhoz kapcsolódik a külföldi hallgatók jelenléte a magyar felsőoktatásban. Jelenleg 25 ezer ilyen fiatal tanul intézményeinkben, ám ezt a számot meg kívánjuk rövid időn belül duplázni. A felnőttképzés ugyancsak fejlesztendő terület, e téren Magyarország viszonylag rosszul áll. Mindehhez a szükséges infrastruktúra, oktatói, kutatói létszám biztosítása – ezek is a fenntarthatóság körébe tartoznak. Rengeteg feladat áll előttünk.

– Beszéljünk az iparbarátságról, mint következő olyan szándékról, amelyet a jövő magyar felsőoktatása saját maga számára megfogalmazott. Egyre inkább, egyre hangosabban üzeni az ipar a felsőoktatásnak az együttműködés szükségességét, a közös nyelv, tempó megtalálásának igényét. Milyen konkrétumokkal válaszolnak Önök a vállalati szféra igényeire?
– Már a 2010-ben felálló kormány is megértette, hogy az ipar igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hiába mondják azt egyesek, hogy képezzünk műszaki menedzsereket, nemzetközi tanulmányokat végző diplomásokat általános tudással, akik majd beülnek bizonyos pozíciókba, és ott megtanulják a szükséges ismereteket, ha hazánk gazdasági szerkezetéhez nem ez a gondolkodásmód illik. Ha gépészmérnökökre van szükség, akkor gépészmérnököket kell képezni, mert azt a feladatot nem tudja ugyanúgy ellátni egy ipari terméktervező vagy egy műszaki menedzser. Ezzel együtt nem az ipar aktuális igényeit vesszük figyelembe, hiszen ami egy szakterület cégeinek ma hiányzik, az nem lesz meg holnapra: 3-5 év a minimális átfutási idő. Bár komplex tervezési folyamatról van szó, mégis, az iparbarátság azt jelenti, hogy olyan szakembereket is kell képeznünk, akik minél előbb, rövid távon képesek kielégíteni az ipari igényeket. 2010-ben kiderült, hogy komoly utánpótlásra van szükség a műszaki, informatikai, természettudományi területeken és a pedagógusi pályán. Idén már a felvett hallgatók 40 százaléka ezeken a területeken kezdi meg tanulmányait. Kimutatható tehát a haladás az ipari igényekhez való igazodást illetően, noha nem csak rajtunk múlik ez a folyamat – kétségkívül haladhatnánk gyorsabban. A kormány szándéka viszont csak egy elem arra vonatkozóan, hogy a fiatalok valóban orientálódnak-e például a műszaki pályák felé. Néhány éven belül 12 százalékpontnyit sikerült növekednünk, ami látható eredmény, de szükség van a vállalatok szerepvállalására is. Egyértelműen érezhető egyébként, hogy az ipar is megmozdult, ennek egyik megnyilvánulása a duális képzés elindulása. Ennek az alapja az a szándék, hogy több és jobb szakemberre van szükség, minél rövidebb idő alatt. A duális képzés az iparbarát felsőoktatás nem egyetlen, ám jól megfogható eleme, amelyhez kapcsolódóan a vállalatok készen állnak nem csupán a népszerűsítésre, hanem az aktív szerepvállalásra, hallgatók fogadására, továbbá az egyetemeknek is segítséget nyújtanak a hatékonyabb együttműködéshez. 2015 szeptemberében már törvény szerint is elindul ez a képzési forma, ezerhez közelít az ilyen szakokra idén bejutó hallgatók száma.

Rudnay János elnök, Balog Zoltán miniszter és Palkovics László államtitkár a Duális Képzési Tanács megalakításakor (Fotó: Bartos Gyula/Emmi)

– Milyen feladatot lát el ebben a folyamatban az újonnan életre hívott Duális Képzési Tanács?
– Míg az egyetemek esetében viszonylag kevés változást hoz a duális képzés bevezetése, a vállalatok esetében elég sok módosításra van szükség, hogy hozzá tudjanak igazodni a rendszerhez, hiszen a cégek nem képzőhelyek. Ezen vállalati ügyek kezelésére kértünk fel olyan ipari és felsőoktatási szakembereket, akik fel tudják mérni, hogy a duális képzésnek egy adott területen van-e értelme, s a rendszer fejlesztése mellett egyfajta akkreditációs feladatkört is betöltenek. Tehát az ő közreműködésük révén dől el, hogy egy vállalat alkalmas-e rá, hogy duális képzést folytasson.

– A felsőoktatás ipari kapcsolatainál maradva: mi a kormányzat reakciója arra a gyakran elhangzó kritikára, hogy bár vitathatatlan hazánkban a járműipar dominanciája, ez az egy lábon állás akár gyenge ponttá is válhat a jövőben?
– Akik olyasféle gondolatokat fogalmaznak meg, hogy Magyarország egy nagy összeszerelő üzemmé válik, vagy a járműipar révén túlzottan kiszolgáltatjuk magunkat, azoknak javaslom, hogy nézzenek körül a világban, milyen a járműipar pozíciója Európában, Amerikában, s hogy egyáltalán mit jelent teljességében a járműipar. Ez az iparág nem csupán az autógyártókat foglalja magában, hanem ezek beszállítóit is. Ezek a vállalatok viszont általában nem csupán a járműipar beszállítói. A kérdésben említett kritika megfogalmazása szakmai hiányosságokra utal, én legalábbis nem láttam még olyan országot, ami azért került volna nehéz helyzetbe, mert túl erős lett volna a járműipara. Hozzáteszem: hazánkban jelen vannak további, hasonlóan komoly iparágak is. Ha komolyan vesszük például, ha agrár ország vagyunk, erről a területről sem szabadna elfeledkeznünk. Ahogy a járműipar képviselői gyakran kopogtatnak nálunk, és jelzik, hogy mit várnak el a felsőoktatástól – itt ugye nem csupán műszaki, hanem jogi, személyügyi, gazdasági pozíciókról, a hozzájuk kapcsolódó képzésekről is szó van –, annak örülnék, ha mondjuk az agrárium is kifejezné, mit szeretnének, mire van szükségük képzési oldalról. Ahelyett tehát, hogy nem teljesen átgondolt kijelentéseket teszünk, inkább tekintsük fontosnak, kezeljük a helyén valamennyi ipari területet.

– Nem válik tehát az ország egy nagy összeszerelő üzemmé?
– A közelmúltban megkaptam ezt a célzást a Parlamentben is, hogy Magyarországból a kormány összeszerelő üzemet akarna csinálni. Bár a kijelentésnek ebben a formában eleve nincs értelme, nézzük meg, milyen tevékenységek zajlanak egy tipikus magyarországi autógyárban, s hogyan integrálódik egy ilyen OEM vállalat a környezetébe! Egy ilyen cég olyan embereket is alkalmaz sori munkásként, akiknek nincs szakképzettségük, de betanítják őket bizonyos feladatokra. Ennek társadalmi hatása elég világos, hiszen csökken a munkanélküliség. Alkalmaz olyan szakképzett embereket, akik a meglévő technológia üzemeltetésére alkalmasak. A gyártási folyamatban aztán az összeszerelés mellett részt vesznek közgazdászok, logisztikusok, mérnök, akik továbbfejlesztik a technológiát, megtervezik az optimális anyagáramlást. Még csak ott tartunk, hogy előáll a termék, ám máris sokkal többről beszélünk puszta összeszerelésnél. Ahogy egyre komplexebbé válnak a járműipari termékek, úgy növekszik a szakképzettség szintje a kékgallérosok között is. A gyártó vállalatok továbbá komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy folyamatosan fejlesszék hazai és közép-kelet-európai beszállítóikat. A beszerzés területén, amelyhez a beszállítók fejlesztése is tartozik, ismét mérnökök, logisztikusok és további szakemberek egész sorát alkalmazzák. A nagy létszámú vállalatoknál külön feladatként jelenik meg a humán erőforrás fejlesztése, amelyhez pszichológusokat, pedagógusokat alkalmaznak. Bár az előző évezred végétől sok külföldi vállalat az olcsóbb munkaerő miatt érkezett hazánkba, már ezek a cégek átalakultak, termékfejlesztéssel is foglalkoznak. A beszállítói körből említhetném a Bosch példáját, akik Németország után hazánkban végzik a legkomolyabb fejlesztési tevékenységet, ilyen tekintetben Amerikát, vagy akár Kínát is megelőzzük. Megjelent tehát az innovációs tevékenység, amelynek révén ezek a vállalatok már nem önmagukban, hanem a környezetükkel együtt léteznek. A győri Audi Hungaria például termékfejlesztési szempontból is igényli, hogy szoros kapcsolata legyen a helyi egyetemmel, ez a kapcsolat ráadásul kétirányú, hiszen a német autógyár saját egyetemi kart alapított Győrben. Van már Nemak Tanszék, Bosch Tanszék is az országban. Ezek a kialakult viszonyok teljesen értelmetlenné teszik az arról szóló vitát, hogy vajon összeszerelő üzemmé válik-e az ország.

– Ha már szóba került a fejlesztési tevékenység erősödése, e téren is akad tennivalója a felsőoktatási intézményeknek.
– Valóban így van. Beszéltünk már az ipar és a felsőoktatás kapcsolatáról – e kapcsolat igen sokszínű, nem korlátozódik csupán a képzésre. A vállalatok egy részének kutatás-fejlesztési, innovációs szolgáltatásokra van szüksége, ezeket meg akarja venni valahonnan. A felsőoktatási stratégiában is megfogalmaztunk, törvényt is hozunk arra vonatkozóan, hogy miként tudjuk promótálni az egyetemnek e téren az iparral való együttműködését. Fontos megérteni, hogy az ipar néha olyan dolgokat is szeretne, amihez a felsőoktatási intézmények jelenleg nem értenek – mert a vállalatoknak nem feltétlenül arra van aktuálisan szükségük, amit az adott egyetem épp adni tud. Létezik tehát egyfajta dinamikája ezeknek a kapcsolatoknak, a kormány célja pedig az, hogy segítséget nyújtson ezen a területen is. A kevéssé életszerű központosított közbeszerzési eljárás helyett adott esetben nagyobb, szinte vállalkozói szabadságot kaphatnak majd az intézmények. Megjelennek a felsőoktatási-ipari együttműködési központok, amelyek révén a közösségi források terhére az egyetemek be tudják majd szerezni a vállalati partnerségekhez szükséges eszközöket.

– A szervezeti témák után beszéljünk a hallgatókról! A demográfiai hatások mellett növekszik a fiatalok mobilitási hajlandósága, egyre többen reális opcióként kezelik azt, hogy nem magyarországi felsőoktatási intézménybe jelentkeznek.
– Nem gondolom, hogy ez baj lenne. Persze sokfajta statisztika létezik, de a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kutatóintézetének friss kimutatása szerint 32 erős gimnázium több mint 700 tanulója közül mindössze 5 százalék fontolgatja a külföldi tanulmányokat. Ezt egyáltalán nem látom vészesnek. A mi feladatunk azt elérni, hogy a külföldön tanulók utána hazajöjjenek dolgozni. Erre van egy sor konstrukciónk, de azon is dolgozunk, hogy például az ELTE némely diszciplínája hasonló alternatívaként jelenjen meg, mint a University of London valamely képzése. Ha a hallgató csak azért menne külföldre, mert ott könnyebb az élet, akkor tudnunk kell alternatívát nyújtani, s meggyőződésem, hogy ez így is lesz. Ha viszont azért jelentkezik egy külföldi képzésre a fiatal, mert neki épp az ott megszerezhető tudásra van szüksége, azt miért akarnánk megakadályozni? Itt az a teendőnk, hogy olyan mesterképzéseket kínáljunk, amelyeken a más országban megkezdett alapképzés után folytatni tudják a tanulmányaikat a hallgatók. Messze nem olyan drasztikus a helyzet, még ha egyes hangok el is túlozzák a külföldre vágyó fiatalok arányát. Az OECD adatain alapuló tények azt mutatják, hogy jelenleg a felsőoktatásban résztvevők 2-2,5 százaléka tanul külföldön, de ugyanez volt a helyzet két évtizeddel ezelőtt is. A németeknél 7-8 százalékos az arány, ami aligha jelentené azt, hogy nem biztosít jó lehetőségeket a német gazdasági környezet, vagy rossz lenne a német felsőoktatási rendszer. Létezik mobilitás, ezzel együtt kell élni. Mi több, ma a magyar hallgatóknak csupán 10 százaléka tanul külföldön valamilyen részképzésben, ami igen alacsony szám. Nem is értem, hiszen amikor mi voltunk egyetemisták, alig vártuk, hogy egy ösztöndíjas félévet valamely más országban tölthessünk. A szándék és a nyelvtudás mellett volt kétségkívül néhány technikai akadálya is az ilyen kiutazásoknak, amelyeket idén ősztől megszüntettünk.

– Zárásként tekintsünk hazánk felsőoktatási térképére! Korszakváltásról volt szó az első gondolatokban, hasonló fordulat mutatkozik az intézményi, képzési szerkezet átalakulásában is. Szombathelyen gépészmérnöki képzés indul, Kecskemét járműipari pólusként egyetemet kaphat, Miskolcon is indul duális képzés, Székesfehérvár ugyancsak erősít a mérnökképzés terén. Mi a vezérelv ezeknél az átalakításoknál, nem hátrány-e például túl sok helyen hasonló képzést indítani?
– Ha az ipar, a gazdaság igényeit ki akarjuk elégíteni, ezt célszerű ott kielégíteni, ahol az ipar jelen van. Nem azért kellett Szombathelyen felépíteni a most induló gépészmérnöki képzést, mert Győr vagy Budapest ne tudna jó szakembereket képezni. Ha egy szombathelyi fiatal elmegy mondjuk Budapestre tanulni, akkor utána nagy valószínűséggel nem megy vissza Szombathelyre dolgozni. Nem szabad lebecsülni azt a hatást, ami a hallgatók tanulmányai során, például a kapcsolatépítés terén is megmutatkozik. Közben viszont egy újonnan induló képzés esetében meg kell vizsgálnunk a költséghatékonyság kérdését és a minőségi szempontokat. Szombathelynél maradva látható, hogy azért tud elindulni ott a gépészmérnöki képzés, mert a helyi vállalatok nagyon komolyan részt vállalnak a rendszer fenntartásában. A cégekre és egyetemekre egyaránt igaz, hogy tudniuk kell, mihez értenek, s nem szabad elveszíteniük a fókuszt. Mindkét szervezeti csoportnak olyan tevékenységeket kell folytatnia, amikre szükség van, amikhez értenek a szakembereik, amelyekhez adott a feltételeik. E tekintetben jó gyakorlatként említhetem a győri Széchenyi István Egyetemet, a Kecskeméti Főiskolát. A közelükben található autógyárak egyébként nem elsősorban anyagiakkal támogatják ezen intézmények fejlődését, sokkal inkább olyan igényt támasztanak, amely folyamatos növekedést biztosít a felsőoktatás terén is. Bár nem járműipari képzőhely, a Bajai Főiskolát is megemlíteném. Néhány éve a csőd szélén álltak, majd komoly szerkezeti változások végrehajtásával olyan képzéseket indítottak el, amelyekre valóban szükség volt. Nem váltak nagy intézménnyé, ám értékes diplomákat adnak ki. Dunaújváros is ide tartozik, Nyíregyháza szintén elindult ebbe az irányba. Úgy látom, az intézmények megértették, hogy muszáj megváltozniuk, hiszen a világ is folyamatosan változik.