Próbaidős ország lettünk - kinek jó ez?

Január van. Egy-két finomhangolást kivéve ilyenkor általában a fű se nő. A telefonokat kevésbé veszik fel a vonal végén, a munkaidő sok helyütt leköveti a napos órák rövidségét, a sípályák bezzeg telítettek. Az újságírók épp ezért sem kedvelik annyira ezeket a heteket, hiszen nemcsak olvasóból, de témából is sokkal kevesebb van. Talán a zsurnalisztákra is gondoltak valamely minisztériumi szobában a múlt év végén, s a mi kedvünkért gondoskodtak róla, hogy ne induljon olyan álmosan 2015.

Persze nem ért senkit túlzottan felkészületlenül az újabb útszakaszok fizetőssé tételének szándéka, az ekáer bevezetését övező tanácstalanság, azonban a megyei matricák kapcsán joggal hihettük, hogy legalább az ország térképét ismerik azok, akiket ezért fizetnek. Már decemberben kongtak a vészharangok, mi is írtunk a várt, majd bekövetkezett kaotikus helyzetről. Próbáltuk megérteni, mi indokolja egyszerre több területen is ezt a kapkodást, a szakmai előkészítetlenséget, az alig bő 24 órás véleményezési, avagy tudomásul vételi határidőt.

A rendre lefagyó, helyesírási hibáktól hemzsegő útdíjterminálok a kapkodás szimbólumaivá váltak (Fotó: MTI)

Aztán eljött az új év, és kiderült, hogy nincs ezen mit megérteni. Ha még a kormány egyik tagja is úgy tudja, ráadásul határozottan állítja, hogy nem lesz fizetős az a szakasz, ami két napra rá mégis az lett, amikor egymás után tiltakoznak a döntések meghozataláért gyakorlatilag egyedül felelős kormánypárt tagjai saját döntéseik ellen, akkor felesleges ráció után kutatni.

Az úgynevezett türelmi idő, amit január folyamán nem győz eléggé hangsúlyozni a kormányzat, valójában saját fejetlen munkamódszerük – ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni – elismerése. Miért nem lehetett bármelyik intézkedést, módosítást, rendszert hamarabb bejelenteni, vagy később bevezetni? Semmi értelme a kapkodásnak, legalábbis a józan ész határain belül.

Ez pedig nagyon rossz jel, éspedig a magyar gazdaság jövőjét illetően. Jól láthatjuk, hogy mit jelent a maga kíméletlen valóságában a befektetői bizalom, elég csak az orosz medve térdre rogyását, vagy a dollár erősödését szemlélnünk. Nem kellenek ahhoz feltétlenül rossz számadatok, hogy elkezdjen menekülni egy országból a tőke, az invesztorok köre. Ha azt üzenjük, ráadásul a mindennapi életet jelentősen befolyásoló döntések hatásainak egyre nagyobb koncentrációjával, hogy ebben az országban azt se tudja a jobb kéz, mit tesz a bal, ha szakmai döntések sora születik szakmai egyeztetések nélkül, akkor a magyar beszállítók szép lassan elkezdhetnek lemondani a fejlesztéseikről, növekedésükről. Még nem ekkora a baj, de a jelek nagyon rossz irányba mutatnak.

Ha a Magyar Közúti Fuvarozók Egyesületének főtitkára nyilvánosan is vállalja azon véleményét, miszerint épp egy stadionépítés árát akarják lenyomni a szállítmányozó cégek torkán, ez arra utal, hogy egymás között, kikapcsolt mikrofon esetén, ebédlőasztaloknál, folyosón, liftben, vagy épp a gyártósorok mellett ennél cifrább gondolatok is mételyezik a magyar gazdaság légkörét. Egyre több kéz szorul ökölbe, s ez aligha jó bárkinek is.

– Ez a vita félrement – idézhetnénk a miniszterelnököt, aki nagyjából ezzel a mondattal jelentette be egyik tavalyi szokásos heti rádióbeszédében, hogy mégsem lesz internetadó. Legalábbis abban a formában, ahogy akkor tervezték. Maga a mondat nagyon fontos részletre világít rá: a kormányfő szerint ugyanis volt vita. Pedig dehogy. Ahogy annak idején az útdíjat, úgy a netadót is le akarták tolni a torkokon, utóbbi megakadt. Épp az a legfőbb gond, hogy hiányzik az érdemi vita, a szakmai polémia, ami elemi feltétele a megalapozott döntések megszületésének.

Az újabb útszakaszok fizetőssé tételét és az ekáer kapkodós bevezetését, úgy tűnik, ismét benyelik az érintettek. Ám az úgynevezett türelmi idő kétirányú. Nem csupán az autósoknak, fuvarozóknak van idejük hozzászokni a megannyi csalafintaságot és igazságtalanságként ható, sokakat bosszantó apróságokat rejtő rendszerhez, de a döntéshozóknak is van idejük felébredni téli álmodozásukból, amely szerint ez így működni fog.

Nem, nem fog így működni. Túl kicsi ország vagyunk mi ahhoz, túl kevés lábon állunk, ráadásul túl fontos utak kereszteződésében vertek tanyát eleink, hogy ilyen kisstílű önsorsrontást megengedhessünk magunknak. Nem vagyunk messze attól, hogy az maradjon az egyetlen választásunk, vajon keletről, vagy nyugatról egyenek-e meg bennünket reggelire.

Partnerség, párbeszéd – ezekre van szüksége Magyarországnak, nem próbaidőre.